Rossz a gyermekem, mit csináljak?
Az elmúlt évben a vírushelyzet miatti kényszerű óvodabezárások után az újranyitások során a szülők többsége arról számolt be, hogy azért hozzák újra óvodába a gyermeküket /bár meg tudnák oldani a felügyeletüket/, mert már „nem bírnak velük otthon, csak rosszalkodnak, hiányoznak gyermekeiknek az óvónénik”. Akkoriban ezek a szülői reakciók őszintén elszomorítottak, hogy akik bármilyen ok miatt több időt lehetnének együtt gyermekeikkel, mégis ezt a helyzetet nehéznek érezték, és inkább az intézményes nevelési lehetőséget választották. Főleg a járvány akkori szakaszában, számolva azzal, hogy gyermekeik a vírust akár be is vihetik az óvodába, de akár haza is vihetik a családba.
Elgondolkodtam, hogy vajon mi lehet ennek a hátterében, mivel sajnáltam azokat a gyerekeket, akik tudták, hogy amíg anya a kistesóval, vagy az iskolás testvérrel lehet együtt otthon, addig ők az óvodában vannak. Természetesen nehéz élethelyzet volt a hírtelen változás a felnőtteknek is, de mit élhettek át a gyermekek, akik csak azt érzékelték, hogy megváltozott a napi életritmusuk, a szülők feszültségét nem érttették. Természetes reakció lehetett a részükről, hogy a viselkedésük is megváltozott, mivel minden másképp működött.
Vannak-e rossz gyerekek?
Kezdjük azzal, hogy a pszichológiában nincs olyan kifejezés, hogy rossz gyerek, a pszichológia nem minősíti az embereket /se pozitív, se negatív értelemben/, hanem azt fogalmazza meg, hogy az emberek milyen módon működnek, viselkednek. Ennek értelmében tehát az ún. „rossz gyerek” jellemzője: nem engedelmeskedik, felesel, nem hagy békén, önveszélyes, közveszélyes, visszabeszél, hazudik. Rossz. Rossz? Ahogy vesszük!
Ki kit lát „rossz gyereknek”? Ez nagyon egyéni. Aki szereti a csendet, nyugalmat, magányt, azt már egyetlen, folyamatosan kérdezősködő négyéves is ki tudja hozni a sodrából. Aki retteg attól, hogy meginog a tekintélye, az azt a gyereket is tiszteletlennek tartja, aki belefeledkezve a játékba, nem köszön neki előre. Aki akkor érzi magát biztonságban, ha a gyerek minden lépését kontrollálja, annak a gyerek önálló akciói, sőt, önálló gondolatai is szinte elviselhetetlen kihágásnak tűnnek. Aki viszont teljesen elutasítja a gyerek feletti kontrollt, az azt sem ítéli rosszalkodásnak, ha már a fején táncolnak.
Ugyanaz a viselkedés egészen mást jelent három-négy éves korban, mint később. A pici gyereknél természetes, ha kitalált történeteket, eseményeket mesél, vagyis „nem mond igazat”. A kiscsoportos nem tud különbséget tenni a vágyai, a fantáziája alkotta világ és a valóság között. Az sem elvárható tőle, hogy képes legyen nyugodtan kivárni, míg rá kerül a sor, békésen viselni, hogy az anyukája csak alvás után tud érte jönni, vagy ülni a fenekén, amíg a többiek veszik a cipőjüket, mielőtt kiszaladhatnak az udvarra. Ha a füllentést vagy a késleltetés képtelenségét nagycsoportosnál tapasztaljuk, ott valószínű, hogy gond van, érdemes a szülőkkel közös megoldási stratégiát kialakítani, akár az óvodapszichológus bevonásával.
A gyerek sokkal többet tanul abból, amit a szüleitől lát, mint amit mi tudatos nevelésnek tartunk: a jutalmazásból, dicséretből, büntetésből, hegyi beszédből. Ha a család felnőtt tagjai között elfogadott és általános az agresszió, a manipuláció, a képmutatás, a követelőzés, a hiszti (igen felnőtteknél is van), amit a szülők nem szeretnének viszontlátni a gyereküknél, akkor bajban lesznek. Ha a gyerek nap mint nap ezekkel a viselkedésformákkal találkozik, még csak lehetősége sincs arra, hogy más megküzdési stratégiákat sajátítson el.
Talán az a gyerek van a legnagyobb bajban, akinek fogalma sincs, mihez tartsa magát. Ha a felnőtt, akitől függ, akiről mintát kellene vennie, akinek kereteket kellene szabnia, az egyik nap engedékeny, a másik nap szigorú, néha büntet olyasmiért, ami máskor nem számít, aki egyik nap nyolckor ágyba parancsolja, másik nap maga mellé ülteti tévézni. Ha nincs mihez igazodnunk, akkor folyamatosan szorongunk, nehogy elrontsunk valamit. Ebben a helyzetben nagy segítség lehet a gyerek számára egy olyan felnőtt, aki kiszámítható, következetes, de megértő.
Ki a felelős a gyerek rosszalkodásáért?
Vannak olyan készségek, amelyek éréssel, fejlődéssel automatikusan kialakulnak, elég csak mintát és lehetőséget adni a gyereknek. Ilyen a járás, a beszéd, a szobatisztaság. Ha nem tanítjuk a kicsit, akkor is megtanul járni, beszélni, és elhagyja a pelust.
Ám vannak olyan viselkedésmódok, amelyeket újra és újra meg kell erősíteni, hogy a gyerek be tudjon illeszkedni először a családba, majd a tágabb környezetébe. Korlátokat kell állítani, hogy a gyerek megtanulja, hogy bizonyos dolgokat nem kaphat meg azonnal, hogy nem birtokolhat mindent, hogy van, amitől tartani kell.
Ami a szülőknek általában könnyen megy, az az egyértelműen veszélyes dolgok tiltása /ne szaladjon át az úttesten, ne ugorjon ki az ablakon, ne egye meg a mosószert stb./. Ezeket az eseteket, ha kell, nyers erővel is, de megakadályozza. Ám vannak a nem veszélyes, de idegesítő dolgok. A gyerek a falra firkál zsírkrétával, széttépi a könyveket, odacsap a szüleinek, és így tovább. Itt valahogy sok szülőből eltűnik a határozottság, a következetesség és az erő, és valójában a gyerektől várják el, hogy egy-egy, a háttérből jövő dorgálás hatására belássa, hogy ilyet aztán nem szabad csinálni. Valójában nem a szülő gyengeségéről van szó, hanem arról, hogy nem fejlődött a gyerek életkorának megfelelően. Úgy viszonyul a hároméveshez, mint egy csecsemőhöz, nem állít fel korlátokat, csak megvédi a veszélyektől. Nem ismeri fel, hogy az a viselkedés, ami kívánatos csecsemőkorban – a kisbaba minden szükségletét a lehető legrövidebb időn belül kielégíteni – már nem felel meg a két-három-négy éves gyerek esetében. Valójában a gyerektől várja el a fejlődést, azt, hogy magától szocializálódjon. Sok szülőben tudatosítani kell, hogy joga van korlátokat állítani, sőt, ezzel a gyereknek tesz szívességet, hiszen leveszi a válláról olyan döntések terhét, amikre még nem érett.
Vannak olyan családi rendszerek, amelyekben éppen az hoz létre egyensúlyt, ha a gyerekkel valami gond van, ha valami feltűnő viselkedészavart produkál. Ha a családban már elveszett az intimitás, és az egyetlen téma, ami összetartja a családtagokat, a gyerek problémája, ha lehet arról beszélni, hogy már megint rossz volt, és mit mondott az óvó néni, a pszichológus, a nevelési tanácsadó. Ezekben az esetekben „játszmának” is tekinthetjük a gyerek rossz viselkedését, ezáltal többet foglalkoznak vele a szülők /figyelemfelhívás számukra a rosszaság/. Az is előfordulhat, hogy a család férfi tagjainál alapkövetelmény, hogy „belevaló fickók” legyenek egytől egyig, és a konfliktusokra az a reakció, hogy „ne hagyd magad!”, „mutasd meg neki!”, „ad vissza!”. Ezekben az esetekben a család nyíltan vagy rejtve megerősíti a deviáns viselkedést, amit a gyerek családon kívül is folytat.
Természetesen leegyszerűsítés lenne, ha csak a szülőkre hárítanánk a felelősséget a gyerekek viselkedése miatt, hiszen az óvodapedagógusok szinte egyöntetű véleménye, hogy mások a mai gyerekek, mint akár 5-10 évvel ezelőtt. Azonban más a körülöttünk levő világ is, s benne az emberek, így a gyerekek csak tünethordozók, vagyis a világ és a felnőttek összes problémája rajtuk csapódik le, s ezeket visszatükrözik felénk.
Régebben a családi környezet és az óvodai nevelőmunka nagyjából kiegyenlített volt, most már inkább az intézmények nevelik a gyerekeket, mivel sokkal több időt töltenek ott, mivel a szülők többségének egyre kevesebb idejük van a gyerekekre. Ennek egyik következménye, hogy a mai gyerekek értelmileg, képességekben ügyesebbek, viszont szociálisan és érzelmileg fejletlenebbek. Ezt támasztják alá az iskolaérettségi vizsgálatok is, vagyis hogy a szociális és érzelmi éretlenségük miatt nem javasolja a szakszolgálat a beiskolázást.
A fentebb leírtak lényege:
Czvik Éva
óvodapszichológus