Figyeljünk a felnőttekre is!
Szakmámból és feladatkörömből adódóan túlnyomórészt – a gyerekek megfigyelésein és vizsgálatain kívül – arra helyezem a hangsúlyt, hogy a szülőkkel, óvodapedagógusokkal közösen keressük a megoldást a gyermekek problémáinak segítésében. Az óvoda honlapján is ezzel kapcsolatban osztom meg a gondolataimat, készítek tájékoztató anyagokat.
Ez a fő feladatom, de mi van a szülőkkel, óvodákban dolgozó felnőttekkel – és rajtuk, nekik ki segít? Főleg ebben a közel egy éve tartó vírus miatti pandémiás helyzetben, amikor óriási pszichés terhet ró az emberekre a járvány.
Világszerte emberek millióinak lelki egészsége került veszélybe a járvány, és az azzal járó nehéz helyzetek miatt: a szeretteik halála, a kényszerű bezárkózás, a fenyegető szegénység /álláshely elvesztése/ és az egészségügyi kockázatok miatti szorongás nagyon negatív hatással van az emberek pszichés állapotára. Egyes társadalmi csoportok erősebben veszélyeztetettek a problémával: gyerekek és fiatal felnőttek /akik nem találkozhatnak a barátaikkal/, nagyszülők elszakítva unokáiktól, egészségügyi dolgozók, akik betegeket ápolnak, látják meghalni őket.
Egyre többen panaszkodnak a régóta tartó járvány miatti fásultságról, motiválatlanságról, kiégésről, arról, hogy a helyzet mennyire megnehezíti, hogy ugyanazt a jó teljesítményt nyújtsák a munkában, a családi életben, mint azokban az időkben, amikor volt a munkának ellenpólusa: szórakozás, utazás, regenerálódás.
Sokan jelzik azt is, hogy ugyan van munkájuk, de folyamatosan félnek attól, mi lesz, ha a főnökeik mégis megválnak tőlük? Emiatt rivalizálni kezdenek egymással a munkahelyen, amitől a hangulat is egyre rosszabb. Erre jön még rá a vírustól való szorongás: aggódnak a saját egészségük miatt, hogy kieshetnek a munkából, aggódnak az idős szüleikért vagy szeretteikért, aztán azon, hogy a gyerekeiknek van-e iskola vagy nincs – ezek mind rányomják a bélyegüket a munkájukra is. Mert ezek a félelmek nem csupán egymásra rakódnak, hanem tovább növelik egymás negatív hatását.
Akiknek a járványban is be kell járniuk a munkahelyükre, nagyon sokat számít, hogy milyen a vezetőiknek a hozzáállása, illetve hogy milyen a hangulat a munkahelyen. Szerencsés, ha pozitív és támogató a főnökség, és megértik a munkavállalókat, amiért megnőtt a szorongásszintjük a járványhelyzetben, és el tudják fogadni, hogy emiatt esetleg nehezebben megy a munka.
De vannak olyan munkahelyek is, ahol vírushelyzetre való tekintet nélkül ugyanolyan, ha nem magasabb a mérce, ami tovább növeli a dolgozók szorongását. Egy támogató vezető pedig még össze is kovácsolhatja a csapatot. Ez a speciális helyzet ugyanis nagyban erősítheti az összetartozás érzését, ami nemcsak a jelenlegi kevesebb szociális inger miatt, de a munkahely iránti elköteleződés szempontjából is pozitív hatással járhat.
Az elmúlt évben sok kényszerű változáshoz kellett alkalmazkodnunk rövid idő alatt a mi szűkebb óvodai közösségeinkben is, mely sok embernek igen nagy nehézséget okozott. Hirtelen bezártak az óvodák, majd az újranyitás, nem sokkal később a szülői zsiliprendszer bevezetése, közben a védekezési, korlátozási szabályok betartása a hétköznapi életünkben. Mindezek a gyorsan egymást követő intézkedések bizonytalanságot, feszültséget keltettek az emberekben. A szülők nehezen fogadták a zsiliprendszert /aggódtak gyermekeik miatt/, a dajkák munkája többszörösére nőtt, s a csoportokból való távollétük miatt az óvónők munkája is megnehezedett, sokszor akadályozta a korábbi napi rutintevékenységüket. A vezetőknek sem volt könnyű feladat a megbetegedett dolgozók helyettesítése, a csoportösszevonások megszervezése, mindemellett a helyettesítő óvónők, dajkák túlterheltsége miatti feszültség kezelése.
Hogyan segíthetünk egymásnak és ezáltal magunknak is ebben a nehéz időszakban, melynek sajnos egyenlőre nem látjuk a végét.
Miért tudunk könnyen együtt érezni, amikor mindannyian benne vagyunk a bajban – és miért nehéz ez mégis? Az empátiáért felelős idegsejtek az agyunkban működésüket tekintve tükörként funkcionálnak. Egy másik ember tevékenységének megfigyelése hasonló agyi aktivitást vált ki a megfigyelő agyában, mintha ő maga is cselekedne. Ezen működésen alapul az utánzás, a tanulás egyes formái, és a mások fájdalmára való érzelmi válaszkészség, így az együttérzés képessége is. Vagyis az, hogy átérzem, milyen állapotban van a másik ember.
Az együttérzés szerepe a kölcsönösségen alapuló érzelmi kapcsolatok fenntartása és erősítése, az együttműködés elősegítése. Társas lények vagyunk, reagálunk egymás szükségleteire és érzelmi állapotaira, és másoktól is ezt reméljük.
Ez az empátia, vagyis, hogy valamilyen módon osztozunk a másik élményében, melynek összetevői:
- képesség, hogy a másik ember helyébe képzeljük magunkat
- annak megértése, hogy a másik személy érzéseinek megélése számára a valóság
- ítélkezés nélkül jelen lenni
- szavakba önteni azt, amit megértettünk a másik (érzelmi) élményéből.
A koronavírusjárvány tipikusan olyan helyzetet teremtett, melyben mindannyian érintettek vagyunk. Talán emiatt is könnyebb együtt érzőnek lennünk másokkal, hiszen nem tudjuk csak úgy kívülről szemlélni az eseményeket. Az empatikus hozzáállást azonban nehezíti, hogy a változások másképp érintenek minket, és másképp éljük meg őket, mint esetleg mások.
Az sem kedvez az empátiának, hogy a változások mindannyiunknak stresszt okoznak, emiatt érzelmileg nagyobb eséllyel terhelődünk túl. Ha mi magunk is krízisben vagyunk, kevésbé fogadjuk be és el a másik fájdalmát, mert a saját túlélésünk fontosabb.
Nehéz helyzetekben persze igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy tartsuk a lelket azokban, akik fontosak számunkra. Azonban van, hogy nehezünkre esik megérteni, elfogadni, sőt, sokszor befogadni azokat az érzelmi élményeket és szükségleteket, melyeket megosztanak velünk.
A lényeg, ami gyógyít és helyreállít, nem a tökéletesnek hitt válaszok adása, hanem a kapcsolódás. Amikor közel kerülünk valakihez úgy, hogy kiöntjük a szívünket, és erre az elfogadás a válasz. Lehet, hogy ezzel a problémánk nem oldódik meg magától és azonnal, azonban érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a bajban.
Érdemes lenne többet beszélgetniük és érzéseiket megosztaniuk egymással. Fontos, hogy maradjanak meg a kapcsolataik és ne izolálódjanak. De a legfontosabb: az együttérzés, az empátia, a tolerancia az óvodákkal kapcsolatban levő összes felnőtt részéről!
Czvik Éva
óvodapszichológus